Mit is mondhatnék... Gondolom senkit nem lep meg , ha elmesélem mennyire padlón vagyok ismét. Szakít velem, aztán imád, más néven szólít, aztán hogy majd én szüljek neki gyereket. Megigéri hogy hív, aztán nem... Nem szeret, de nem tudok nélküle lenni. Kell a szenvedéssel együtt, csak már nagyon fáj néha. A szívem meghasad, de imádom, akarom!! Ő kell nekem a tökéletlenségével együtt... Akkor is, ha ez nem normális... akkor is, ha ő nem normális, akkor is ha, én nem vagyok normális....
Őrület
2008.08.23. 23:45 | AtroBeDa | 2 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nadragulya.blog.hu/api/trackback/id/tr32629836
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
judí 2008.08.30. 22:32:33
ismerős helyzet... hasonló cipőben járok én is... ne hagyd magad megalázni, a nemnormális emberek is lehetnek büszkék ;)
Atropa belladonna 2008.08.30. 22:53:49
már túlvagyok a dolgon :) Vége van, ő fejezte be, de annyira megkönnyebbültem hogy el sem hiszem! Olvasd el a Csernus könyvnek az elejét! Amikor azt írja, hogy amikor a legeslegelején nem tetszik valami, azonnal le kell lépni, mert az később előjön, nagy gond formájában!
