Másfél éve írtam utoljára.. Rengeteg dolog történt azóta. Elolvastam a legutolsó bejegyzésemet és ismét megerősödött bennem, az, hogy "Vigyázz mit kívánsz, mert teljesül, csak nem mindig úgy, és akkor amikor szeretnéd. "
Mikor utoljára írtam, beteg volt a kutyám. Stroke-ot kapott, de bár úgy tűnt eljött a vég, lábra állt. Nem gyógyult meg tökéletesen, kicsit féloldalasan tartotta a fejét, de újra tudott járni, nem voltak fájdalmai. Aztán decemberben egyszer csak nem evett... Ismét elkezdődött az állatkórházba járás, infúzió , de az én kutyusom ezúttal igen rossz állapotban volt. Tudtam... de nem akartam tudomásul venni. Már nem hallott jól, rosszul látott és a lépcső is nehezére esett, pedig csak pár lépcsőfokot kellett megtennie. 9 hónapos terhesen 3 óránként vittem sétálni, mert gyakran kellett pisilnie. Tudtam hogy ez már a veséje és emlékeztem amikor egyszer infúziót kapott és másik kutyának volt vese problémája mondták hogy max 2 hete van. Így mikor infúzióra kerültünk ismét, nem akartam hogy vért vegyenek tőle, hogy megtudjam amit tudok.. ott ültem mellette simogattam, beszéltem hozzá és nem gondoltam arra hogy esetleg ezúttal már nem jön helyre.
Másnap beindult a szülés nálam. Indultunk a kórházba, de előtte elakartam köszönni leghűségesebb, beteg barátomtól, de ő rám sem nézett... Elsírtam magam... Nem tudtam elbúcsúzni, nem akartam,hisz pár nap és itt leszek újra! Ezt gondoltam, de tudtam nem találkozunk többet... Sírva kérdeztem, ugye gondoskodtok róla, amíg nem leszek itthon? Ugye elviszitek infúzióra addig? És ők el is vitték, ígéretükhöz híven.
Pár óra múlva megszületett a csodálatos kisfiam, egészségesen, tökéletesen, úgy ahogy annak lennie kell, vagy még annál is jobban. Minden rendben volt. Jöttek látogatni, kérdeztem a kutya felől, ő is jól volt. Aztán másnap este belém nyilalt valami. Vajon elvitték infúzióra? Vajon evett már? Este 10 volt. Telefonáltam, de nem vette fel a férjem. SMS-t küldtem, de nem válaszolt. Biztos már késő van, le van némítva. Másnap telefonáltam, rögtön a kutyát kérdeztem mikor felvette, de nem akart válaszolni... majd személyesen...akkor már tudtam biztosan...mondtam hogy mondja meg, tudnom kell... ugye meghalt??? Igen.... egy sóhajtás volt amit hallottak amikor aludt a megszokott helyén és többé nem ébredt fel..... este volt,pont mielőtt telefonáltam hogy felőle érdeklődjek...nem tudták mit csináljanak...hisz egy napja szültem... Kiderült ők megcsináltatták a vérvizsgálatot és valóban beteg volt a veséje is már.. 15 és fél éves volt.
Most hogy olvastam az utolsó bejegyzést, a benne lévő kívánságomat...Teljesült. ez volt az:
"abban reménykedtem mindig, hogy ez úgy történik majd, hogy elalszik és nem ébred fel többé. Hogy nem fog szenvedni és én nem látom őt szenvedni."
Nem szenvedett, nem voltak fájdalmai, az állatorvos mondta hogy nincsen semmilyen fájdalma, és elaludt. Nem is láttam őt szenvedni...de sajnos ott sem voltam hogy elköszönjek tőle... A világ számomra legszeretetreméltóbb, legőszintébb társától. A fiatalságomtól, az örök szeretettől.... Sosem fogom elfelejteni őt, mindig pótolhatatlan lesz számomra, de a szívemben örökre élni fog. Hálás vagyok a sorsnak hogy velem volt ilyen sokáig és hogy méltóságteljesen ment el ez a csoda. Hogy erőn felül küzdött és végigvárta hogy megszülessen a gyermekem, hogy kibírjam az elvesztését. Más esetben belebetegedtem volna, ha egyáltalán meg nem szakad a szívem. Köszönöm, hogy 15 évig a társam voltál, jóban, rosszban! Tudom, most is itt vagy velem! Talán te vagy a kisfiam....mindig erre gondolok.
