Egy szempillantás alatt eltelt 10 év. Elpazaroltam... Istenem... eltelt...nem nevettem, nem voltam igazán boldog, se felszabadult, semmi. Furcsa, megfelelési kényszerem van. Most vettem észre. Ha azt nézem, aszerint alakultak a dolgok. Na várjunk mit is értek ez alatt? Férjhez mentem, szültem két gyereket, van kutyám, ééés végre belevágtam abba, amit szeretek csinálni és egyszer az lesz talán a főállásom. Jól hangzik, nem? 37 éves vagyok, külső szemmel nézve "mindene megvan amire egy ember vágyhat" és valójában? Valójában senki meg sem ölel, ja, nem most, hanem soha. Van egy férjem, aki egy másik szinten lakik a házban és akivel rohadtul semmi közünk egymáshoz.
Visszatekintve a régi komoly párkapcsolataimra, végig minőségi romlás figyelhető meg. Már nem mintha valaha is kicsapongó életet éltem volna. ÓÓ nem, még csak egyéjszakás kalandom sem volt soha, sőt..a legnagyobb kilengésem mikor elcsattant egy csók, aztán ennyiben maradt a dolog .
Mostanság gyakran eszembe jut, mi lett volna ha az exeim közül valaki más mellett állapodtam volna meg és akkor miért nem őket választottam. Na, nézzük. Aki leginkább jó lett volna visszatekintve, az első komoly kapcsolatom volt. Külsőre nem tetszett sajnos, pedig ápolt , igényes srác volt, viszont emberileg, kémiailag, mindenben szuper volt. Kedves, alkalmazkodó de nem papucs, törekvő, humoros... hát na..ezt elcsesztem. miért? Mert úgy gondoltam, úgyis kiváncsi leszek másokra, mert nem tetszett külsőleg, lesz majd jobb külsejű... És nem, nem egyszerűen egyszer elcsesztem... Mert mondhatjátok hogy hát igen, első komoly kapcsolat blbla, valószínűleg tényleg dobbantottál volna, de...és itt van az a bizonyos DE, ami miatt nem mentesülök az elcseszés tudatossága alól, az az hogy megállapodtunk ha 10 évig nem találunk jobbat a másiknál, újra találkozunk. Eltelt 10 év, felkeresett, találkoztunk. Akkor épp távkapcsolatban éltem huu mekkora barom állat voltam , te jó isten....szóval eljött és ott volt az akkori távkapcsolatom testvére nálam épp..felügyelt nehogy valamit csináljak, hétvégéket töltött nálam barátságnak imitálva... Eljött ez a fiú és nosztalgikus hangulatom volt, de valahogy az időzítes nem volt jó. Még írt üzenetet is utána, de én nem voltam nyitott akkor. Aztán eltelt pár év, férjhez mentem valaki harmadikhoz a múltból, akinek vonzott a külseje, az esze, az állítólagos jó családja. papa , mama gyerekek, csupa szív szeretet... Hozzámentem és aztán kiderült hogy ami kívűlről a szép, az belülről minősíthetetlen. Hogy a jó család, csak külcsín, és színház az egész világ. Persze miután férjhezmentem ELSŐKOMOLY, akit most bánok megállapodott azzal, akivel eddig is volt és már családjuk van és valószínűleg boldogok én meg irigykedem és sajnálom magam amiért szarul döntöttem. Mert nem számít a külső, az értékes percek számítanak, a nevetés, a jókedv, az ÉLET. Na ez az, amim nincs. Szóval ha az a bajod hogy nem tetszik a külseje annyira a jelenlegi párodnak, de minden atom jó vele, lelki társak vagytok, akkor ne engedd el, mert ha majd egyszer kirepülnek a gyerekek a fészekből, nem mindegy kivel múlatod az idődet és hogyan töltöd az életed. Nevetgélve vidáman egy társsal, vagy megkeseredve egy külcsínnel-aki addigra már nem lesz kűlcsín sem-, akinek semmit nem jelentesz, csak elmondhatja hovgy van felesége, gyereke, kutyája, háza. S valójában mije van? Semmilye. De őt ez nem zavarja. Hanem kit zaar? Engem? Mert ezáltal nekem sincs. 2 kisgyerek van, kiknek az anyja vagyok, kötelességem nekik mindent megadni, amíg csak tudom. S én hol vagyok? Valaghol a sor legalján.
Nem szenvedek már, elengedtem ezt az egészet. Valami másba temetkeztem. Szeretet adok olyanoknak, akik másoktól nem kapnak. Foglalkozom a sérültekkel, s igen, ők szeretnek. Hát ez tölt fel. De lehetne ez csak hobbi, nem kapaszkodás a szeretet után, hogy én is kaphassak, legalábbegy mosolyt vagy ölelést.
