Mindig szivemen viseltem az állatok sorsát. A menhelyi kutyákkal életcélom volt foglalkozni, de magával sodort az unalmas, befásult emberek élete.
Aztán fél évvel kiskutyám elvesztése után, rádöbbentem, robotként élek, nem mosolygok hiába van egy csodás gyermekem, nem érdekel semmi. Csak bámulom a tv-t, nem gondolkodom, nem mozdulok ki a 4 fal közül, csak létezem, ha nem feltétlenül szükséges nem beszélek és nem is gondolkodom és ezzel ennyi. Hiányzott a kis barátom, a vele járó életmód, a rendszeresség... Felvetettem hogy kellene egy kutya, de ellenállásba ütköztem. Fél év küzdelem, könyörgés után belemet a férjem hogy jó akkor legyen. Mentünk a gyepmesteri telepre, a menhelyre, sétálni vittünk két kutyust és az egyik mellett döntöttünk, miután 2x is érdeklődtem biztosan jó-e gyerek mellé. Igen, ideális családi kutya, de ha nem felel majd meg vissza lehet vinni... és becserélik. Igen,becserélik! Sokkolt ez a szó.. élőlényt visszavinnii..becserélni... atya úr isten... ilyen hogy merülhet fel... Szóval hazavittük az egy év körüli 20 kg körüli kutyust, kutyaházat vettünk, mindent ahogy kell. Nagy volt a boldogság! Első nap csak a lábtörlőn feküdt, el sem mozdult onnan. Második nap már nézelődött, harmadik nap bejárta a kertet és kezdett ugatni. Aztán kezdett morogni a kertbe betérőkre, majd kezdte őket megkapni és egy napon engem is karon harapott és nem engedett el. Rászóltam, de nem engedett... ráütöttem egyet, erre elengedett, de elkapta a bokámat.... Kabát volt rajtam, de a bőrt lehorzsolta a karomról... Akkor tudatosult, hogy gyerek mellett nem maradhat... kockázatos. Nem beszélve arról, hogy mikor elmentem itthonról kilógott utánam, szétszedve a kerítést és játszótér van mellettünk. Nem csak mi, a mi gyerekünk, de mások gyereke is veszélybe kerülhet így. Sírtam... nem akartam elhinni hogy ez velem történik meg... 10 nap után megharap a kutya.. mi lesz később? Gondolkodtam mi legyen, kutyaiskola, hagy maradjon, majd megoldjuk... de rá kellett jönnöm, ezt nem engedhetem. Felelős vagyok érte, és neki egy telep való, nem egy család.. Visszavittük... Előre féltem hogy összetöröm a kis sérült lelkét.... hogy hogy lehetek ilyen?? De a kutya vidáman sétált be a menhelyre, farokcsóválva, nyalta mindenki kezét és háton fekve behódolt. A szeme kitisztult. Másik kutya lett újra! Az, akit elhoztunk ..Hitetlenkedve néztek ránk mikor mondtuk harapós. De ez volt a helyes döntés, vissza kellett mennie. Egy percig sem bánkódott utánunk. Ránk se nézett. Mintha hazament volna. Valószínűleg így is történt. Neki az volt az otthona. Mi csak egy kalandot jelentettünk számára... Még csak 2 nap telt el, de gyakran kinézek itt van-e. Hátha... közben azt is remélem hogy nincs itt...Hiányzik... de nem ő. A KUTYA. Aki családunk tagja lehet. S egy kis ideig ő újra életet lehelt belém. Kijártam, nem néztem a tv-t, nevettem, lelkesedtem, motivált voltam, büszke és boldog. S most újra nem. Annyira jót akartam volna tenni. Vajon mit hibáztam? Hol rontottam el? Nem kellett volna azonnal nevelni kezdeni mikor hazajöttünk? Egy hétig csak szeretgetni kellett volna?? Nem tudom.., nem is fogom tudni talán soha. De szívből remélem hogy ez a kis rafinált, színlelő kutya jó helyre kerül, ahol szeretni fogják, és ami megfelelő számára is. A menhelyen leírtam miket tapasztaltam vele kapcsolatban, hogy mással ez ne történhessen meg. Nehogy egy gyereket megharapjon, vagy egy felnőttet, mert ha ez nyáron történik meg, nem úszom meg annyival hogy lejön a bőr és bekékül a karom.
Légy boldog te kis ördög! Ha nem lenne családom, betörnélek! Remélem megmentenek!
