Van egy barátom, akihez rengeteg emlék, élmény fűződik, mégsem írtam róla soha. Talán azért, mert csak olyan filozofikus jellegű dolgokat írogattam mindig, meg a belső nyomorúságaimat vitattam meg magammal és miután leírtam őket, meg is oldódtak, vagy legalább megkönnyebbültem. Két évvel ezelőtt súlyos balesetet szenvedett, majdnem bele is halt. Az azért nagyon megviselt. Olyannyira, hogy akkor meg azért nem írtam róla, mert nem bírtam. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg el is veszíthetem... hisz mindig itt volt..mindig meghallgatta a kínjaimat..olyan természetes volt hogy van nekem! De akkor... képtelen voltam mély elemzésekkel menni vele kapcsolatban. Ez az eset az én kis nyavalyás kínlódásaimon messze túllépett... nem tudtam hova tenni magamban, ez minden velem megtörtént esetnél sokkal komolyabb volt és sokkal érzékenyebben érintett. Először csak gyanús lett a közösségi oldalon megjelenő vele közös képek sokasága, amit a barátai osztottak meg. Aztán mikor nézegettem mi lehet ennek az oka, olyan fura hozzászólásokat láttam, amik rosszat sugalltak... Aztán egyre rosszabbat... Aztán írtam én is oda, hogy valaki magyarázza már meg mi történt??? Aztán rákerestem a google-ben a nevére és mivel 1-2 nappal előtte még csevegtem vele este, olyan dátumokat írtam bele amik azután voltak. Nem gyakori a neve és a lakhelyével összekombinálva találtam ezt-azt, ami még idegesebbé tett. Találtam egy cikket, hogy vért gyűjtenek és hogy baleset érte és hogy életveszélyben van. Aztán egy rádiórészletet, ahol szintén bemondják ezt... Úrrá lett rajtam a rettegés... Jogosan. Valaki meglátta hogy aggódom és írt nekem egy üzenetet, amiben leírta azt, amit nagyjából sejtettem... Autóbalesetet szenvedett és élet és halál között van...majd értesítenek ha többet tudnak... Akkor eszembe jutott minden jó vele kapcsolatban, hogy milyen fontos nekem és miért pont a jó emberekkel történik ilyen... és zokogtam.... Már nem is emlékszem mikor írtam neki az üzenetet, hogy ugye nem igaz ez az egész, mondja hogy nem....vagy valami ilyesmit... Akkor szoktam rá a közösségi oldalra teljesen. Mindig be volt kapcsolva, az ő oldalán. Hogy azonnal tudjam, mi történik. A párom, már féltékeny volt, pedig mondtam neki mi történt. De ő csak azt látta,hogy a srác oldala előtt ülök folyamatosan és frissítgetem, miközben ömlik a szememből a könny.
Aztán később amikor jobban lett, elmentem meglátogatni. Persze minden, mindig közbejött. Pont akkor robbant le az autóm annyira, hogy azóta sem lehet nagyobb távokat megtenni vele, hiába javítgatják, megbízható már sohasem lesz. Így azzal nem mehettem. Munkám is pont akkor lett, előtte munkanélküli voltam pár hónapig, így utazni sem nagyon tudtam... Aztán egyik hétvégén ismerősök mentek Pesten át valahova és felajánlották hogy engem kitesznek Pesten. Így tudtam meglátogatni. Azt gondoltam mindenre fel vagyok készülve, nagy meglepetés nem érhet. Már nagyon vártam a találkozást. Fura érzés volt, mert előtte kb. két-három évvel találkoztunk utoljára, azóta neten tartottuk a kapcsolatot. Szóval bementem a kórházba, ahol a nővérkék kapásból ellenszenvesnek bizonyultak. Már nem tudom mi is történt, de a bemenetel sem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Aztán megtaláltam a szobát és beléptem. Alig ismertem rá. Annyira lefogyott, kihullott a haja és nem mosolygott. Az ágyban feküdt és kezét emelte amint meglátott, amiből szörnyű, gigantikus csavarszerű kreációk meredtek ki. A szemében láttam hogy azért örül, de az arcáról semmilyen érzést nem lehetett leolvasni. A mimikai izmai egyáltalán nem működtek. De beszélt és mondta melyik gombot nyomjam hogy az új ágyát beállítsam, a számára legkellemesebb pozícióba. Viccelődött is folyamatosan, de nem mertem nevetni a viccein, mert arra gondoltam, mi van ha nem is viccel. A hangján sem hallatszottak érzelmek és az arcán sem látszódtak. Nem tudtam magamban összerakni a képet. Megkérdezte, hogy jobb vagy rosszabb állapotban van mint gondoltam és mondtam hogy jobban sokkal, de igazából erre nehéz lett volna bármit is válaszolnom, csak bíztatni szerettem volna. Sosem láttam még embert ilyen, vagy hasonló állapotban. Azt tudtam, hogy nagyon rosszul van és hogy lefogyott és a tényeket tudtam, de elképzelni sem tudtam milyen lehet ez a valóságban. Egyedül ezt az érzelemmentes hangot, meg arcot nem sejtettem és ezt nem is tudtam hova tenni magamban. Amikor eljöttem tőle, nagyon örültem hogy végre sikerült meglátogatnom mégis, amikor felszálltam a villamosra egyszer csak azt vettem észre hogy elállíthatatlanul folynak a könnyeim.... Ha megkérdezik miért sírok, nem tudtam volna felelni... De ő egy csoda! Küzd és nem adja fel, mint ahogy mások teszik, tették volna az ő helyében. Azt mondták soha nem fog tudni járni, de ő már tud járni! Azóta rendbe jöttek a mimikai izmai is. Igaz személyesen azóta nem találkoztam vele, de a fényképein egyértelműen látszik a leírhatatlan fejlődés. Tisztelem őt. Tisztelem az akaraterejéért, a bátorságáért és hogy van energiája a maga gondjai mellett másokéval, mint pl. az én jelentéktelen kis nyavalygásaimmal foglalkozni. Ami legjobb, hogy megmaradt önmaga! Ugyanaz a humoros, pozitív személyiség aki régen volt! Hálás vagyok neki. Sokat tanultam tőle az életről, a gondolkodásmódról, a türelemről, a hozzáállásról és még sorolhatnám mi mindenről. Talán ő nem is tudja...
A baleset óta eltelt 2 év. Miért pont most írok róla? Azért, mert könyvet ír. Nagyszerű könyvet! Arról, amiken átmegy, amiket átélt. Nagyon komoly, nagyon őszinte, mégis tele megmosolyogtató dolgokkal, pozitív gondolatokkal. Nem tudom olvassa-e, olvasod-e amiket Rólad írtam, csak azt szeretném ha tudnád, hogy nagyon-nagyon sokat kaptam Tőled az elmúlt évek során és hogy amikor Te mindenkinek azt mondogattad, hogy szereted akkor tanultam meg, milyen fontos elmondani a másiknak hogy szeretem, mert nem tudhatom soha, mit hoz a holnap.. TE nagyon fontos vagy nekem! És -tudom és-sel nem kezdünk mondatot, de akkor is- SZERETLEK! Nem szerelemmel, hanem igaz, őszinte, mély barátsággal, ami azt jelenti, hogy ez nem múlik el soha!!
