Őszintén szólva a leghalványabb fogalmam sincs arról mit is akarok a magánéletemmel.
Hogy mi a gond? Nézzük a részleteket. Van egy 2 évesem és most babát várok újra (örömteli várakozás), ugyanakkor a férjem elhanyagol. OOOjeee mekkora klisé! De nézzük ezt közelebbről: kötetlen munkaidőben dolgozik, reggel képtelen elindulni 10 előtt, (olyankor itthon használhatatlan dísz) viszont este így csak 8 után érkezik. Ergo egyedül vagyok egész nap. Ez a társas magány. Párban, de mégis egyedül. Talán elviselhető lenne mindez, ha néha kedves lenne. Úgy értem megölelne, adna egy puszit,vagy csak megkérdezné hogy vagyok. De nem. Sajnos vele beszélgetni sem lehet...Egymás mellett élünk. Ráadásul képes úgy belém kötni, hogy egy árva kukkot sem szóltam..Nem értem ezt... Persze kettőn múlik minden blablabla, de egész nap egyedül vagyok, ő maga után sem pakol el, sosem porszívózott, mosogatott vagy ilyesmi, még a szennyest sem képes kivinni ... egyszerűen kész.
Jön a kérdés, akkor minek kellett a 2. gyerek?? Testvért szerettem volna a kisfiamnak, ugyanattól az apától. Nem akarom bonyolítani az életet, láttam már ilyen több almos családokat (elnézést ha valakit megbántok ezzel), de nekem ez macerás. Igen 35 elmúltam, nekem már nem terem babér. De nem gondolom hogy ez az érzelmi sivárság normális lenne. Eleinte próbálkoztam kedves lenni, kerestem csak magamban a hibát hogy persze, csak a helyzet más most, nem ő változott meg. De ez nem igaz. Visszatekintve, nagyon is megváltozott. Csak sajnos nem bírom tolerálni ezt a stílust amit velem szemben megenged magának. Nemes egyszerűséggel úgy döntöttem, akkor inkább hallgatok. Nem beszélek, abban nem lehet kivetni valót találni. De ő így is tud provokáló kérdéseket feltenni.. Őszintén? Normális dolog ez?
A másik dolog, hogy még el is vegetálnék így de az élet folyamatosan elém hajít egy embert. Már 3 éve hajígálja utamba rendszeresen. De úgy, hogy mikor még egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, már akkor azt gondoltam, mennyire szimpatikusnak tűnik és mennyi hasonlóság van bennünk a szokásaink alapján. Most ez így nevetségesen hangzik, de ez alatt azt értem, hogy hajnalban járok ki a kutyával és ő is (más nincs is kint olyankor). Arra jár amerre én, arra lakik amerre én, olyan zenét szeret amilyet én, olyan szélsőséges a stílusa mint az enyém... Bebeszélem magamnak, igaz? De nem!! Volt hogy összevissza jártam ki, akkor is összetalálkoztunk! Sőt, egyszer összetévesztettek vele télen. Jó, jó, kabár meg sapka... de akkor is, 2 méterre volt a nő tőlem....és férfi néven szólított! :D Ezek után egyszer bemutatkoztam neki. 2 évnyi véletlen összefutások után gondoltam ideje bemutatkozni. Azóta néha beszélgetünk. Most ki fogtok nevetni (vagy nem) de nekem azok a reggeli találkozások adják az energiát. Van hogy egész nap más nem is szól hozzám itt kukutyinban- mert itthon vagy a kisfiammal, 2 és fél éve lakunk itt, nem ismerek senkit, nincs állandó szomszédom sem. Szóval érzem ahogy titkon, terhesen...elkezdtem kötődni ezekhez a pár perces találkákhoz. Ez dob fel, ez adja az érzel mi löketet egész napra, napokra. Mióta terhes vagyok újra (lassan 6 hónapja), a férjem hozzám sem ér, meg sem ölel. Kétszer megpuszilt, úgy meglepődtem köpni nyelni nem tudtam. Elidegenedtem teljesen. Ő nem támogatja az elképzeléseimet, a terveimet amiért tanulok, akadályoz csak. Mintha irigyelné, hogy elérhetem amit szeretnék... Fura ez, de fogalmam sincs mi tévő legyek... Nem jó irányban haladnak a dolgok, de már belefáradtam ebbe az egészbe... Harcolok a terveimért, egyedül, kell hozzá idő meg pénz, ehhez is itthon kell lennem, szóval terveztem a babát, nem vele van a gond, hanem hogy ha elválnak útjaink, akkor mi lesz? Hogyan tovább? Jó lenne ihletet kapni valahonnan. Ha a férjemen múlik, örökre elvegetálunk ebben az állapotban... Ő nem érzi hogy probléma van... már többször kérdeztem... Szóval?
