Tegnap megtörtént, amiben már csak reménykedtem. Ott álltam, velem Ő és egyszer csak azt éreztem szerelmes lettem. Elkezdett hevesebben dobogni a szívem és kész voltam teljesen. Végigfutott rajtam az a jóleső érzés, hogy mégiscsak beleszerelmesedtem ebbe a srácba! Pedig azt hittem, amit mindig...hogy többé már nem leszek szerelmes. Erre tessék... Alig ártam hogy végre elmondjam szeretem. Mert amikor ő mondta nekem , én mélyen hallgattam. Mert akkor még nem éreztem volna őszintének. Most meg, nem tudtam hogy mondjam el neki, nagyon akartam mondani, tiszta szívből, amint megéreztem. De nem akart sikerülni. Csak sóhajtoztam és azt éreztem, nem lehet ezt ezzel a szóval elintézni, az édes kevés. De végül kimondtam, nem úgy spontán, hanem biztos érezte hogy kiakarom mondani, csak nem megy és azt mondta "olyan jó..." Kérdeztem "mi? " "Hogy valakinek kellek". Erre mondtam "Nekem kellesz! Én akarlak Téged nagyon! Ráadásul...szeretlek is." Olyan jó volt kimondani! De még jobb volt érezni neki mennyire jólesik. Hallani a megkönnyebbült sóhajt és a boldogságot egyszerre! Igen! Ezekért a pillanatokért érdemes élni!
Amikor megdobban a jégnek hitt szív
2008.10.30. 23:47 | AtroBeDa | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nadragulya.blog.hu/api/trackback/id/tr19741569
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
