Megvolt, elmúlt. Megbántott, sírtam. Aztán ő is sírt. De semmi nem lett jobb.
Milyen fura az élet. Nemrég mégúgy volt én is megyek és égre együtt lakunk majd. Visszafelé számoltam a hónapokat és a heteket. Aztán kiderült én nem tudok menni... feleslegesen tanulom fél éve a nyelvet tanfolyamon, feleslegesen vártam hogy együtt lakjunk.
Kiderült együtt lakik majd velük egy lány. "csak egy hétig". Naná.. külfödön egy idegen magyar lány meg 2 fiú együtt... no komment
Amikor megmertem jegyezni hogy ez nekem tetszik- mert az indulás előtti nap derült ki teljesen véletlenül- akkor azt mondta "te nem vagy normális, mondtam volna hogy ne lakjon velünk?". Lehet barom, nemnormális vagyok, de igen, szerintem nyugodt szívvel mondhatta volna...
Elment, itt hagyott. Ezentúl csak magának köszönheti ha valaki másom lesz mire hazajön. Nem fogok keresni, nem érdekel. Őt szeretem, őt akarom és nem mást! De sokszor nagyon nehéz vele, szinte elviselhetetlenül nehéz. Csak arra vágyom valaki végre tiszteljen engem is, valaki szeressen úgy ahogy az nekem is jó... Ne bántson, ne hazudjon...:( Olyan nagy kérés ez? Igen, az, tudom....
https://www.youtube.com/watch?v=4QW4VA1J08E
