"Ennyi csak mi tudható, szeretni kell és szeretve lenni jó!"
Csak ennyit gondolok. Miért vannak fellángoló érzéseim? Miért van az hogy a tudat azt mondja elég, állj le! és a szív... a szív, az bolond. Csak dobog, verdes, duzzad és néha reped. Aztán lecsillapodik, elnyomja a tudat és mégis ha megbántja is ugyanaz a személy, újra dobban, hatalmasat , majd a fájdalomtól repedezik. Egyszer majd összeomlik. A repedések mentén széthullik. De olyan mintha öngyógyító lenne... Újraéled ismét, mint phönix madár hamvaiból. Édes-keserű érzés! Már engedhetnék neked, szabad lenne, nem tiltott a gyümölcs tovább, miért félek mégis?
