Minden szép volt, boldog voltam, ragyogtam. Úgy hittem megtaláltam a társam, az igazit! Aztán hirtelen elege lett...elhagyott. Neki nem voltam jó. De "kurva jó fej" vagyok, azért még találkozzunk, menjünk ide-oda. Nekem ez nem megy. Mondtam ha megy, akkor végleg és örökre és teljesen. Elment. Így döntött. Nekem meg fáj, de mondtam ne keressen, mert úgysem veszem fel a telefont és az üzenetét sem olvasom el. Megtörtem, de erős leszek, továbblépek és túlteszem magam rajta.
A randiguru című filmben volt egy részlet, amit egy alkalommal, amikor a barátnőmmel mélyponton voltunk megnéztünk, és 6x visszatekertük és bemagoltuk:
"De! Lépj tovább! Képes vagy rá, majd belejössz! És akkor soha többé nem kell átélned ezt a poklot! Soha többé!"
Igyekszem...majd belejövök. Addig pedig még kizokogom magamból a fájdalmat, végigondolom ezt a rövid időt, amit nekem jutott belőle, a közös emlékeket és hallgatom ezt az egy számot amiről Erdély jut eszembe, ahol együtt voltunk...és a fájdalmam...
ISMERŐS ARCOK: NÉLKÜLED
Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk
Mint a villám tépte magányos fenyő
Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél
S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk
Mint a leszakított haldokló virág
Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint a porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.
S bár a lényeget még nem érthetted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!
