Nagyon különös, különleges érzés árasztja el a testem. Azt gondolhatnám szerelem, de ez valami más. Mintha más dimenzió lenne... Elhagyott az, akiről azt gondoltam életem párja, de mégsem akart kilépni az életemből teljesen. Én pedig azt mondtam, ha így nem kellek, akkor ne kelljek sehogy. Akkor nincs holnap számunkra és ne keressen soha többé.
Aztán másnap nem keresett, harmadnap pedig én nem bírtam tovább... de térjünk a lényegre! Ma tudatosult bennem valami. Elmúlt a rezgő idegesség hogy nem keres, hatalmas nyugodtság töltött el. S hogy miért? Mert olyan helyzetbe kerültünk amilyenbe még egyikőnk sem és mert sorsszerű volt a megismerkedésünk és ilyen nem történik mindennap. Nevetséges talán, de azért elmesélem mit gondolok és érzek. Azt hogy Ő életem párja valóban. Lehet akárhol,mondhatja hogy most elhagyott, mondhat akármit, egyszerűen ez a biztos tudat él bennem, hogy ő a társam! Ahogy rámnéz, mindent elárul! Szeret, csak fél... a kötöttségektől, az érzéseitől,hogy még nem ismer, hogy mi van ha nem talál majd mást, tökéletesebbet és mégis én voltam AZ. Ezért nem enged el, valamire vár. Mivel az elején küzdött értem, most én teszek meg mindent, ami még nem lendül át a megaláztatás kategóriába. Aztán ha Ő AZ, akkor újra megtaláljuk egymást. Ha pedig mégis tévedtem, akkor elfogadom és belátom. De fura ez a nyugalom... máskor ilyenkor kétségbeesek, most meg, tudom hogy keresni fog, mert Ő életem párja és neki is tudnia kell és nyugodt vagyok. Holott...elhagyott engem. Ha nem keres-de bizton tudom hogy keres majd- akkor is megnyugszom, hogy mégsem Ő a párom és én sem keresem többé. De Tudom hogy Ő AZ!!
