Tegnap történt, leírtam amit éreztem ott a helyszínen. Nem volt jó... nagyon nem...
A szőlőben vagyok a város felett. Pléden fekszem, mögöttem hűséges társam, a kis fekete gombóc és Eger. Látom a Napot, ahogy nyugovóra tér. Sosem figyeltem egyedül. Ez az első alkalom. Nincs egy lélek sem. Az ember társas lény, csak én heverészem egyedül, nézem ahogy ez a nap is elmúlik. A szemem könnybelábad. Csodás a táj! Bár ne egyedül kellene csodálnom mindezt!
Egyre gyorsabban sötétedik, lenyugszik a Nap, a levegő is hűvösebb. Csak engem nincs aki melegen tartson. Mégis, örülök hogy itt lehetek.
18:23 kutyaugatás veri fel a csendet. Alkonyodik. Az ég sárgás, fél 7-re tippeltem a naplementét. Látom, ahogy az izzó tűzgolyó nemsokára már csak parázslik...
Fára szerettem volna mászni, de onnan kevésbé látszik mindez a lombkorona miatt. Felmésztam a körtefára. Ez beteges... Egyedül próbálom pótolni, amit elveszítettem, de ez nem olyan. A Nap bekúszik a bánatos felhők mögé, sárgás színt adva szürke arcuknak. Ne! Ne tűnj el! Adj pírt neki, mint pozsgás színt a mosolygó gyermekarcra!
Végleg bebújt a felhő mögé. De én még a pirosas színt várom. Az a kedvencem... Pici, narancsos árnyalattal megajándékoz.... sovány vígasz. Olyan, mint az élet. Nem azt hozza, mint amit várunk. Pezsgést, fényáradatot, parázson égő szenvedélyt. S helyette sápadt pislákoló fény jelzi, múlandó testünk él.
Fáj, ahogy elbújik a Nap. Könnyet csal a szemembe. S szívembe hozza azt a szomorú érzést, még egy nap eltelt hiába....
S mintha újra megjelenne a nap, vagy ez csak a remény?
Ahogy eljöttem, még néztem az eget útközben, remélve hogy meglátom azt a színt amit alkonyvörösnek neveznek. Néha már szinte el is hittem hogy látom, hátha majd azt írhatom, van remény! De csak fakó szín búcsúzott tőlem aznap, amikor először mentem naplementét nézni egyedül, tudatosan. Mennyire más ez... Minden nap lemegy a Nap. De nem figyeltem soha, csak Vele először. Akkor láttam milyen csodás. S most, már csak a naplementével kell beérnem, amit egyedül nézhetek. S mégis, boldog vagyok hogy észrevettem, az életben milyen hatalmas csodák vannak és sokszor észre sem vesszük. Csak az emlékek miatt most még fájt, hogy egyedül néztem mindezt... De az ember hamar felejt, s majd egyszer újra mosolyogva nézem a naplementét ahogy a hatalmas tűzgolyó elbújik a domb mögött jó éjszakát suttogva a szélbe, elbúcsúzva meleg mosollyal mindenkitől alkonyvörös pírral orcáján.
