Nem is volt régen, amikor az történt velem , hogy az akkori párom más női néven szólított. Nem az első eset volt, s mindez félálmában történt-pechére beszél álmában-, én akkor elrohantam, ő utánam. S bár tudtam ez azt jelenti, valaki mást szeret, azt a bizonyos hölgyet, mégsem akartam elhinni tudat alatt. Még neki is megmondtam, hogy ez freudi elszólás és hogy a tudatalattijából tört elő és rendben, akkor legyen így, menjen csak a szíve után. De ő azt mondta félreértem, én vagyok a legfontosabb. Én pedig nem hittem el, a szívem mégis szerette volna elhinni és továbbléptem, mintha ez meg sem történt volna. Persze nemsokára kiderült, igazam volt. Ő elhagyott engem, mondván: "Soha nem is szerettelek igazán. Erre pedig sajnos nem tudok építeni."
Beteljesült a sors akkor, s bár túlléptem rajta,hogy bekerültem a kihasznált nők klubbjába, feldolgozni tökéletesen mégsem sikerült.
Új párom lett nagyon hamar, hirtelen, mint derült égből villámcsapás, távkapcsolat és a sors fintora, hogy már többször majdnem ex-"kedvesem" nevén szólítottam, mígnem most pénteken kiszaladt a számon. A nevének az eleje...de én hülye, megismételtem, hogy jajj, de hülye vagyok dehogy.... Nem tudom párom nem hallotta, félrehallotta, vagy pusztán nem akarta hallani. Mindenesetre elgondolkodtató volt. Leírom hátha egyszer valaki kíváncsi mit érez az, aki elszólja magát. Először a döbbenet, aztán a szégyen, aztán a kétségek. A biztos tény, pedig akárhogy is próbálom ferdíteni, marad az, hogy bár már nem kezdeném újra az ex-szel, olyan mély sebet okozott, hogy képtelen vagyok feldolgozni és még mindig ragaszkodom az emlékekhez. Persze lehet, csak amiatt van, mert rendszeresen találkozom a barátaival és telefonon is beszélek velük, de lehet nem. Lehet, hogy idő kellene nekem, hogy leülepedjenek a dolgok. A jelenlegi párom, pedig egy igazi kincs, csak egyelőre még nem tudok 100%-osan nyitni, csak 70%-osan. Mintha sérült lennék lelkileg. S valószínűleg ez így is van... Türelem!
