Nem kioktató üzenetnek szánom, csak érdekesség gyanánt, gondoltam megosztom legújabb felismerésem veletek. Több barátnőmnél is megfigyeltem az alábbi problémát-magamat is beleértve természetesen. Szóval elutaztok, szerettek minket és mivel ti másként élitek meg a dogokat azt hiszitek, ha nem hallunk felőletek hetekig semmit, attól még minden rendben van, hisz nemsokára úgyis találkozunk. Ki kell hogy ábrándítsalak titeket. Nem jelentkeztek két napig és a mi fejünkben elindul a "még a szemembe sem meri mondani hogy más nője lett" effektus, amit a lemondás követ, majd az, hogy immáron facérnak gondolva magunkat megyünk el barátnőinkkel. Persze szerelmesen még belétek, de már azzal a gondolattal, hogy azért is megmutatom a kis mocsadéknak, hogy igenis kellek valakinek. Mindeközben ti, mit sem sejtve élitek világotokat, gondolván, hogy minden rendben van, meg sem érezve, hogy a mi fejünkben ti már elhagytatok bennünket. Igen... ez történik. Eltávolodunk és bár fáj, de felejtünk. Aztán mikor döbbenten tudomásul veszitek a történteket, lehülyéztek minket, vagy ostobának gondoltok. Közben csupán arról van szó, hogy mások vagyunk. Állandó törődésre van szükségünk, hogy tudjuk,nem vagyunk egyedül, mindig van egy támaszunk, ha szükségünk van rá.
Fiúk! Törődjetek velünk!
